Találd meg önmagad és a garabonciád: Krsitin Cashore: Graceling - A garabonc

Katsa, a garabonc Úrnő, egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni.

Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért.
Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz.
Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül…
A garabonc Úrnő, ez a modern lányregény, újfajta módon mesél arról, hogyan válik egy kamaszlány minden szempontból önmaga urává, hogyan érik független és felelős nővé, miközben olyan lélegzetelállító szerelemről olvashatunk benne, amely kétségkívül
felveszi a versenyt az Alkonyattal.




Sokféle YA könyvet olvastam már, ezeken belül is rengeteg fantasyt. Mindegyik különbözik a másiktól, mindegyik kiemelkedik valamiben, amitől merőben más lesz, mint a többi könyv. De bevallom, olyan könyvet még nem olvastam, ami maximálisan különbözik a többitől, pedig a műfaja ugyanaz. Legalábbis A garabonc előtt nem. Ennek a könyvnek pontosan abban rejlik a varázsa, hogy más. Hogy különleges. Mágikus. És ez ragadott meg engem a leginkább.

A világ akár elmenne egy mesekönyvben is, a mesés, varázslatos nevek, és helyek miatt. Ám rá kellett jönnöm, hogy ez a könyv százszor több dolgot ad, mint egy egyszerű mesekönyv.

Cashore világában hét királyság fekszik egymás mellett: Észkafölde, Keltefölde, Nyugtafölde, Delefölde, Középfölde, Hegyvízfölde, és végül kissé messzebb, Lienid. (Bevallom, nekem ezeket először sikerült az égtájak nevei szerint olvasni...:))

Szinte az összes föld irigységre hajlamos, forrófejű királlyal rendelkezik akik nemhogy egymással, de még a népükkel sem bánnak valami jól. Ezek alól talán kivételek a lienidek. Ez a nép kissé visszahúzódva él a szigeten, amit óceán választ el a többi királyságtól. Szokásaik, kinézetük végett  megkülönböztették őket.
Ezekben a királyságokban élnek azok a különleges képességű emberek, akiket garaboncoknak neveznek. Sajátosságuk a felemás színű szem, és valamilyen különleges képesség. Vannak fontos, és kevésbé fontos garabonciák, ezek döntik el, hogy a garabonc gyermek hasznára lehet-e a földe királyának.

Főhősnőnk, Katsa, egy garabonc, vagyis különleges képessége van. Az ő garabonciája az, hogy puszta kézzel meg tud ölni másokat, erre akkor jött rá, mikor nyolcéves korában önvédelemből pofon vágta unokatestvérét, ám ezzel az egyetlen érintéssel megölte a fiút. Ettől fogva az emberek félni kezdtek a lánytól, így Katsa is elzárkózott az emberi kapcsolatok elől. Csak pár barátja van, ám nekik sem nyílik meg túlzottan.  
Ám gonosz nagybátyja, a király, különböző erőszakos tetteire használja fel, legyen az kínzás, vallatás, kényszerítés. Katsa természetesen gyűlöli ezt, ám mégis tart nagybátyjától, ezért teljesíti a parancsait, legalábbis kezdetben. Titokban azonban szervezkedik a király erőszakos tettei ellen, ezért megalkotja a Tanácsot, ami hamarosan túlnő rajta, és a világ sok részén támogatóra talál.

Katsa és Pongor

Éppen egy titkos akció közben nyomoz, ugyanis a lienid herceget, Teafű herceget elrabolják, így Katsa a megmentésére indul, ekkor találkozik egy furcsa idegennel, aki garabonc, mint ő. Katsa nem igazán tudja, mit kezdjen vele, ezért leüti, ám a sors újra összehozza őket.
Igazából, nem különösebben értem a fülszöveget, mivel a szerelmi szálnak még csak köze sincs az Alkonyathoz, gyakorlatilag minden különbözik benne.
Kissé halványan ábrázolt, ám annál gyönyörűbb eleme a könyvnek. Nem beszélve arról, hogy pikánsabbá teszik Katsa és Pongor edzéseit, amit egymással folyatnak. :)
Pongor nyitja meg Katsát magát. Az ő segítségével a lány újra önmagára talál, fellázad a nagybátyja ellen, majd Pongorral együtt elhagyja az udvart, hogy Teafű herceg elrablója után nyomozzanak, aki mellesleg Pongor nagyapja.  A nyomok a Hegyvízföldi királyhoz, Lekkhez vezetnek, aki jószándékú király hírében áll, de talán mégsem minden az, aminek látszik.
Szerettem ebben a könyvben, hogy sokszor nem minden az, aminek látszik. Hogy nem mindig az a gonosz, aki akár ki is mutatja a rosszindulatát. Hogy olykor az, amiről azt hisszük, nem jó, rossz dolog,

arról kiderül, hogy mégis hasznos, és szükséges.
A karakterekkel pedig maximálisan meg vagyok elégedve. Katsa egy erős, határozott, és bátor főhősnő, olyan lány, aki valahol mindenki szeretne lenni. Pongor pedig kedves, vicces, és kissé beképzelt, de nem abból az arrogáns fajtából, csak amolyan "lienidien."
Összességében, és mindenkinek ajánlom ezt a könyvet. És nem csak azért, mert tanulságos, hanem mert szórakoztató, izgalmas, és mágikus.