Jennifer L. Armentrout: Obszidián (Luxen I.)

Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…




Elmesélném a történetem ezzel a könyvvel.
Emlékszem, ezt a könyvet még akkor néztem ki magamnak, amikor böngésztem az angol regények között. Tudom, hogy már akkor elvarázsolt ez a gyönyörű borító, és éreztem, hogy ezt a könyvet nekem el kéne olvasni, még úgy is, hogy a hiányos angoltudásommal nem sokra mentem volna a fülszöveg elolvasásával, így tulajdonképpen azt sem tudtam, mi a tartalma, mégis érdekelt. Nagy sajnálatomra akkor még nem jelent meg magyarul, így szinte feledésbe is merült...Amikor is megláttam a Könyvmolyképző megjelenései közt! Képzeljétek csak el, mennyire boldog voltam én akkor. Egyetlenegy könyvet nézek ki angolul, és az is megjelenik!
Aztán szép lassan, ahogy telt-múlt az idő, a könyv megjelent, mindenki olvasta, mindenki imádta, én pedig...nem is tudom. Valahogy úgy voltam vele, hogy ha majd egyszer beszerzem, elolvasom. Nem ösztönöztek arra a jó kritikák, hogy kezem lábam törjem érte, nem izgattak az iszonyú jó kis idézetek, amikbe néha napján bele-bele futottam.
Persze nem mondom, hogy teljesen közömbös maradtam a könyv iránt; csak úgy voltam vele, hogy annyi tucatkönyvet olvastam már, és erre is azt véltem, hogy olyan. Hát tévedtem.

Aztán bejött egy nehéz időszak az életembe, vagy legalábbis olyan reménytelen. Tele voltam problémával, elegem volt már mindenből, és nem túl sokat mosolyogtam.
Aztán bementem a könyvtárba, és megláttam; ott virított gyönyörű zöld színben, kitűnve a többi könyv közül. Rögtön lekaptam a polcról; szegény barátnőm először nem is értette, mi volt ez a hirtelen mozdulat; aztán meglátta a kezemben a könyvet, és mindketten vigyorogva egymásra néztünk, én pedig odaraktam a kikölcsönözendő könyvekhez. Két, nem a legjobb könyv után úgy döntöttem, hogy most valami jónak tűnő könyvet veszek a kezembe, és természetesen erre esett a választásom.
Belekezdtem. És azon kaptam magamat, hogy csak olvasok. És még mindig olvasok. És azután is. Elrepült száz oldal. Én tízkor kezdtem neki, eltelt fél óra, és esküszöm, már fél egy volt! :-) És ez így ment még egy napon keresztül. Mert ebben a könyvben minden olyan volt, amit imádok.
Nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, hogy Daemon, és húga Dee földönkívüliek. Ez volt számomra az egyik újdonság. Hogy a sok vámpíros, tündéres meg hasonló könyvek között felüdülés volt egy olyan regényt olvasni, ahol kicsit már elvonatkoztattunk a szokásostól. Nem beszélve arról, hogy a földönkívüliekről kinek nem a nagy fekete szemű, kis zöld testű izék jutnak eszébe? Az írónőnek sikerül elérnie, hogy ezentúl ne így gondoljak rájuk, hanem olyannak képzeljem el őket, ahogyan leírta: gyönyörűnek és érdekesnek.
Ritkábban találkozok mostanában olyan könyvvel, ahol maximálisan elégedett vagyok minden szereplővel, de ez itt megtörtént. Mert hogy mindenkit nagyon a szívembe zártam. Katyt, mert könyvmoly és könyves blogja van, az, ahogyan az írónő leírja a könyvek iránti szeretetét nagyon átjött, mert valahol mindenki ilyen mint ő, ezáltal nagyon könnyű azonosulni vele. Nem beszélve arról, hogy nem éppen egy nebáncsvirág, legalábbis Daemonnal szemben biztosan nem. Tetszett, hogy vissza és be mer szólni a fiúnak, még úgy is, hogy az állandóan piszkálja, és próbálja megfélemlíteni. És akkor el is érkeztünk Daemonhoz.
Tudjátok, féltem tőle. :-) Mert hát, már a fülszövegből is lejön az, hogy egy bunkó. És nem is fogtok csalódni, mert tényleg az. Egoista. Seggfej. (Csak hogy Katy szavaival éljek.) Én pedig mostanában úgy vagyok, hogy igazán meg tudom kedvelni a kedves, udvarias ám mégis férfias főhősöket. Sokszor jobban oda tudok lenni egy olyanért, mint egy bunkóért. Azonban az írónőnek sikerült azt elérni, hogy ismét szerelmes legyek: ezúttal Daemon Black személyébe. Tipikusan az a karakter, aki egyáltalán nem olyan, mint amilyennek látszik. Mondhatnánk, hogy sablon, igen. De nem az, mert van benne valami plusz, valami élő, és neki is megvannak a maga démonai, a maga múltja, a maga gondjai, és ettől inkább csak a szívébe zárja az olvasó őt is, és a húgát Dee-t, akit szintén nagyon megkedveltem, nagyon aranyos, vidám karakter, akit én is szívesen elfogadnék barátnőmnek vagy húgomnak. :-)
Katy és Daemon között csak úgy izzik a levegő, már az első pillanatban érezni köztük a kémiát. Egyszerűen imádtam a közös jeleneteiket olvasni, annyira jól szórakoztam! A végén az ajándék Daemon szemszögnél pedig egyszerűen olvadoztam. :-) Örültem, hogy nem estek rögtön egymásnak...vagyis egymásnak estek csak ők a szép szavak helyett inkább piszkálták, és sértegették egymást, de ezt most sokkal jobban szórakoztatott, mint egy olyan. Annyit nevettem és vigyorogtam ezen a könyvön, régen volt már ilyen.
Bár sajnos a fülszöveg már lelövi, mik is valójában Daemonék, azért az olvasó mégis tűkön ülve várja, hogy kiderüljön az igazság, együtt csodálkozik rá Katyvel egy-egy furcsa, vagy szokatlan dologra, és együtt éli meg vele a könyv izgalmait, amik Daemon közelében bizony előfordulnak. Minden szempontból. :-)
Mindig történik valami új, valami váratlan, valami vicces, valami szomorú, egyszóval sosem fog unatkozni az ember olvasás közben, csak úgy pörög az egész sztori, az biztos.
Nem kedvelem azokat a könyveket, amikkel nehezen és lassan tudok haladni, mert bizony sokszor nem is a történettel, inkább a stílussal van gond, de szerintem senki nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy itt ezzel sem volt semmi baj. Elkezdtem, és csak úgy röpültek az oldalak, észre sem vettem, és már el is suhant száz oldal.
És hogy tulajdonképpen miért is szerettem a legjobban ezt a könyvet? A válasz egyszerű: mert a legjobbkor talált meg. Olyankor, amikor semmi kedvem nem volt nevetni, fáradtnak, és lesújtottnak éreztem magamat, és egyáltalán, csak nem volt jó. Akkor pedig jött az Obszidián, és megnevettetett, felvidított, elfelejtette velem a problémáimat, és nagyon, nagyon boldognak éreztem magam, miközben olvastam. Minden meg volt benne, amit szeretek, és amit szeretnék látni egy könyvben.
Kedves J.L. Armentrout! Ezt a könyvet véletlenül nem nekem írtad? :-)

Összefoglaló értékelés:
Borító 5/5 - Istenem az a pasi! Gyönyörű az egész.
Karakterek 5/5 - Mindenkit nagyon megszerettem, és a szívembe zártam
Cselekmény 5/5 - Pörgős, izgalmas, egy percig sem unatkoztam
Stílus 5/5 - Olvasmányos, vicces, csak úgy peregnek a lapok
Összességében: 5/5* - Perpillanat ezt a könyvet tartom a kedvenc könyveim egyik legnagyobb kedvencének