2014. szeptember 5., péntek

Sylvain Reynard: Pokoli erény (Pokoli erény I.)

Gabriel Emerson professzor nappal Danténak, éjszaka pedig a csábítás művészetének a specialistája. Mivel biztos benne, hogy már elnyerte a helyét a Pokol alsóbb bugyraiban, régen lemondott a megváltásról, s értelmetlennek találja, hogy megfossza magát az élet örömteli bűneitől. És hogy minden vágyát kielégítse, beveti közismerten jó megjelenését és kifinomult csáberejét. Ám amikor a hallgatói között feltűnik az okos, csinos és ártatlan Julia Mitchell, akinek fájdalmasan ismerős angyalszemei vannak, minden korábbi cinikus meggyőződése megkérdőjeleződik.
A lány titokzatos bája, visszahúzódó szépsége és veleszületett jósága a végletekig bosszantja a férfi öntelt énjét, ugyanakkor mérhetetlen vonzalmat is ébreszt benne. Pedig jól tudja, hogy számára Julia tiltott gyümölcs. A lány iránti vonzódása és kettejük rejtélyes kapcsolata azonban nemcsak a karrierjét veszélyezteti, hanem olyan útra tereli, ahol elkerülhetetlen a múlt és a jelen összecsapása.







Nagyon, nagyon, nagyon nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel, mert magam sem tudom eldönteni, hogy tetszett-e. Egyrészt voltak benne dolgok, momentumok, amik megfogtak; másrészt viszont úgy tettem le: Végre befejeztem! És ez azért elmond valamit.
Egy elfeledett nap...
Történetünk főszereplője Julia Mitchell, huszonhárom éves, főiskolás hallgató. A lány szegény körülmények között él, de keményen tanul, tanár szeretne lenni, méghozzá Dantéra specializálódva. És kitől is tanulhatna jobban, mint az egyetem elismert Dante-specialista professzorától, Gabriel Emersontól, aki angyali neve ellenére cseppet sem az...Ezt természetesen a lánnyal is igyekszik érzékeltetni. Azonban arra még nem jön rá, vajon Julia mitől ennyire ismerős számára...Noha a lány őrzi a titkot.
Nehéz helyzetben vagyok ezzel a könyvvel, mert bármennyire is próbálkozom, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e, vagy legszívesebben kidobnám az ablakon. Egyes részek, momentumok megfogtak, még más dolgok miatt sokszor a falra tudtam volna mászni. Nem tudom, egyszerűen nem tudom...
Tehát. Reynard Dante: Isteni színjáték című művére építi ezt a regényt. Nekem sajnos még nem volt alkalmam olvasni az előbb említett művet, de olvasás közben többször is elgondolkodtam rajta, hogy belefogok, mert a karaktereken keresztül érződött maga az író téma iránti rajongása, és ez engem is magával rántott. Azért persze nagyjából ismerem a történetet, így nagyon érdekes volt követni a néhai párhuzamot a két regény között, illetve rengeteg utalást kapunk, sokszor Dante életére is, így aki otthon van ebben a témában és szereti, annak szerintem ez nagyon fog tetszeni. A probléma az, hogy valószínűleg nem sokan merülnek bele ennyire az Isteni színjáték és Dante témájába, így például számomra is voltak olyan részek, amiken inkább átsiklottam. Ennek ellenére ezt a dolgot a könyv pozitívumaként fogom fel, mert tulajdonképpen tetszett, és kétségtelenül ad egyfajta egyediséget ennek az amúgy sem szokványos történetnek. Volt is Julia és Gabriel között egy jelenet, amikor az Isteni színjáték szereplőinek történetén keresztül vitatták meg a saját sérelmeiket, ott lehetett ezt a párhuzamot a leginkább érzeni. Egyébként ez volt az egyik kedvenc jelenetem, rettentő szórakoztató volt! Ott bizony izzott a levegő a két főszereplő között! Vitathatatlan tény, hogy érezni lehetett köztük a kémiát, de úgy vélem, az író ezt nem használta ki eléggé. Szerintem a borító alapján mindenki egy azért viszonylag erotikusabb beütésű regényre számít, én legalábbis így tettem, és hát jól mellélőttem, ugyanis ez egy szimpla romantikus regény, ötszáz oldalon elnyújtva.
Köszönhető ez az írói stílusnak, egyébként szerintem emiatt vagyok ekkora dilemmában ezzel a regénnyel kapcsolatban. 
Csak egy szimpla romantikus
Egyrészt gyönyörű, igényesen megfogalmazott írásmód jellemzi az egészet, kifejezetten különleges stílusa van az írónak, ami tulajdonképpen tetszett volna, de az én ízlésemnek ez egyszerűen túl vontatott volt. A regény tömény ötszáz oldal, (és apró betűs), és akkor kérdezhetitek, hogy mit lehet egy szimpla romantikus regényen ötszáz oldalt tökölni - már elnézést a kifejezésért. A válaszom: szenvedés. A főhősnő részéről legalábbis mindenképp.
Az a helyzet, hogy a mi főhősnőnk, bár elméletileg huszonhárom éves , a szellemi érettsége sokszor egy tizenhárom évesét súrolja. (Elnézést kérek a tizenhárom évesektől.) Egyszerűen annyira fájdalmasan életképtelen a csaj, hogy mikor mindenki mondogatja a könyvbe hogy Háát, ez a Julia milyen okos! akkor én csak meresztgettem a szemem, és reméltem, hogy az író ezt azért nem gondolja olyan komolyan... Azt éreztem, hogy Reynard csak ide-oda tologatja őt, de egyszerűen nem tud a lánnyal mit kezdeni. 
Alapvetően nem lenne olyan borzasztóan idegesítő, de egyszerűen papírmasé figura volt az egész hölgyike, aki csak egy bábuként szolgált az egész regényben, holott ő a mi főszereplőnk, akivel némileg azonosulni kéne. Én viszont végig külső szemlélőként voltam jelen, amin az E/3 írásmód sem dobott sokat, de ezzel végképp el lett rontva. Az egyetlen érzelem, amely nagyjából tényleg érezhető a lányon, az a Gabriel iránti vonzódása. Sajnálom, hogy egy ilyen komplex karakterhez, mint Gabriel egy ilyen egysíkú főhősnő jutott, mert sokkal érdekesebb, és izgalmasabb páros lehettek volna. Habár az író a végére szegényt Gabrielt is egy nyáladzó papuccsá teszi. 
Ha engem kérdeztek, én sokkal jobban bírtam a professzor seggfej énjét. Úgy kétszáz oldalig ez meg is maradt, aztán következett a háromszáz oldalnyi nyáladzás. Gábriellel az a legnagyobb baj, hogy semmi átmenet nincs a személyiségének alakulásában, nuku karakterfejlődés, egyszer seggfej, a következő háromszáz oldalon pedig egy nyáladzó szépfiú. És bármennyire is romantika függő vagyok, ez néha már nekem is sok volt (és ez nagy szó!), úgyhogy aki nem bírja hosszútávon elviselni a csöpögést, annak nagyon nem ajánlom ezt a könyvet, csak szenvedés lenne belőle. 
Így éreztem magam a regény végére
És akkor mégis, tudjátok mi volt a legidegesítőbb? Hogy hiába nyáladzottak a szereplők, közben még Julia szenvedett is, és ez egy ilyen szenvedős - nyáladzós egyveleget alkotott, hozzákeverve még az elég vontatott stílust is, teljes volt a káosz.
Tulajdonképp, most hogy így leírtam, rájöttem, hogy ez a regény nem tetszett... illetve de, az első kétszáz oldalig, aztán következett a szívecskeeső, én pedig esernyővel a fejem felett vártam, hogy végre befejezhessem.
A legrosszabb pedig, hogy még így is maradtak kiaknázatlan lehetőségek. Például ott van a Julia és Gabriel között húzódó tanár-diák kapcsolat, amelyre az író, bár említésre került, nem fektetett akkora hangsúlyt, mint kellett volna. Bár úristen, ha ez is eszébe jut, akkor még kábé plusz kétszáz oldal az egészhez... És akkor már meg sem említem, hogy egy kezdetleges szerelmi sokszög is volt a háttérben, amely szintén alig került előtérbe, annyira legalábbis biztosan nem, hogy én izgulhassak rajta, és drukkolhassak. Nem tudtam komolyan venni ezt...ennyi.
Összességében fáj a szívem azért a könyvért, mert ezt a nagyon jó és érdekes alaptörténetet nem használt ki úgy Sylvain Reynard, ahogyan megérdemelte volna. Ehelyett felesleges nyáladzás, szenvedés, nem túl élettel teli karakterek (talán Gabrielben volt egy kis remény úgy a kétszázadik oldalig), és az én ízlésemnek túlságosan vontatott történetvezetés vette át a helyét. Kár érte. Ja! És ennek még folyatása is van...Jó ég, akkor ott nem háromszáz, hanem már ötszáz oldalon keresztül fognak nyáladzani...Köszönöm, azt hiszem, erre én nem vagyok vevő.

Összefoglaló értékelés
Borító 5/4 - Tetszene, de nem illik a történethez
Karakterek 5/3 - Julia egysíkú, Gabriel pedig hirtelen lesz seggfejből nyáladzó papucs...
Cselekmény 5/3 - Vontatott, néhol unalmas, de az első kétszáz oldalt élveztem
Stílus 5/4 - Kétségtelen, hogy nagyon különleges stílusú könyv, ezért négy pontot kap
Összességében 5/3 - Sajnos nem nyerte el a tetszésem. Nagyon kár érte, mert lehetett volna benne potenciál, de így...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése