Abban az esztendőben, amikor nálunk még a Bach-korszak s a
franciák fölött III. Napoleon császár uralkodott, egy évvel a krimi háború
befejezése után és egy évvel a «kis Napoleon» ellen megkísérelt bombamerénylet
előtt, szóval 1857-ben a párizsi büntetőtörvényszék előtt ült mint vádlott egy
zsandármegjelenésű, de nőiesen lágyszívű, szélesvállú, lógó vörösbajszú, 36
éves úriember, akit a közerkölcsök ellen elkövetett bűnnel és vallásgyalázással
vádoltak. Az úriember egy író, aki tizenegyedik éve él visszavonultan özvegy
édesanyjával vidéken, Rouen mellett egy tanyán, ahol írással-olvasással «öli
magát a dicsőségért, amelyben nem hisz». A neve Gustave Flaubert, s a bűn,
amelyért a vádlottak padjára került – egy könyv, a Madame Bovary című híres
regény. Ki ez a Flaubert? S miért híres regény a Madame Bovary?
„Ej, ej, már megint azok a fránya kötelező olvasmányok!”
mondja az ember, és némi szájhúzással nekifog elolvasni általában egy olyan regényt,
amiről még nemigen hallott, vagy a rosszabb esetben már hallott, csupa-csupa
rosszat. A kötelező olvasmányok közül számomra tipikusan a Bovaryné volt ez a
fajta regény (remélem ezzel nem keltem senkiben azt az érzetet, hogy
borzasztóan kulturálatlan lény pötyögi éppen a sorokat).
Amikor ilyen helyzetbe kerülök, általában megpróbálom
felkelteni a saját érdeklődésem a könyv iránt. Ez azért hasznos, mert
így sokkal nagyobb kedvvel állok neki egy „kötelezőnek”, hiszen már saját
akaratból is érdeklődöm a könyv iránt. De erről majd egy másik posztban később.
Így hát adott volt az kíváncsiságom, és végül megtettem a nagy lépést: belevágtam.
És egy nagyon érdekes könyvélménnyel gazdagodtam.
